(A kép forrása: https://www.nlcafe.hu/sztarok/20180920/terence-hill-budapest-nlcafe-central-szerkesztoseg-fotok/)
Emlékszem azokra az időkre, mikor még VHS-en néztük a filmeket.
Mikor azon aggódtam, ha bekapta a szalagot a lejátszó, még használható lesz e a film.
Mikor még vissza kellett tekerned a kazettákat, ha legközelebb is az elejéről szeretted volna nézni a mozit.
Mikor tekertük vissza a filmeket és hirtelen visszafele játszódott le a cselekmény és egy fura sípoló hangot adott ki a videomagnó.
Emlékszem azokra a borús napokra, amikor az volt a családi program, hogy otthon pattogatott kukorica majszolgatás közben megnéztünk egy Terence Hill és Bud Spencer filmet. Na, nem ám mikróban készült az a kukorica, hanem szépen serpenyőben, mert akkoriban még ez volt a divat.
Rongyosra néztük ezeket a kazettákat, mert századszorra is ugyan azt az élményt nyújtotta. A mai napig elmosolyodom, mikor nézem a Kincs, ami nincset és szó szerint idézem az aktuális mondandókat: ugye Anululu J
Még mindig tudok nevetni a két ikonikus figura poénjain, pedig eltelt jó néhány év azóta, hogy aktívan forgattak.
Mikor megtudtam, hogy jön Magyarországra Terence Hill (Mario Girotti), felelevenedtek ezek a régi érzések. Eszembe jutott az általam rajzolt Kincs, ami nincs térkép és azok a délutánok, amiket a családommal töltöttem, miközben a kanapén fetrengve együtt nevettünk a csattanós pofonokon. Ezek szép emlékek, amik sosem kopnak el. Bármikor, ha előveszek egy általuk készített filmet, visszarepülök az időben, hiszen Ők is hozzátartoznak gyerekkori szép emlékeimhez.
Azt el kell árulnom, sosem gondoltam volna, hogy valaha élőben is láthatom Terence Hill-t. Valljuk be őszintén, hogy sok ezer nő él a földön, aki a neve hallatán azt mondja: Ő volt az ideálom. Szőke haj, kék szem, Ő a szőke herceg – fehér lovon tipikus megtestesítője. Ha valaki gyerekkoromban azt mondja, hogy 20-25 év múlva 10 centire megy el mellettem és többször láthatom élőben azt a sármos mosolyát, ami jellemzi, biztosan nem hiszem el, hogy ez lehetséges.
Pedig megtörtént.
Nem tudtam beszélgetni Vele, nem volt személyes találkozónk, de egy szobában voltunk és egy köszönés erejéig eljutottunk. Gyermekkorom hőse, akit csak a képernyőről ismertem, ott állt előttem, mosolygott. A sármja mit sem kopott az évek múlásával.
Gondolom, rengetegen mondhatják el, hogy le tudták fotózni, hogy kezet foghattak Vele, hogy Terence Hill-el fotózkodhattak. Úgy gondolom, mindannyian szerencsések vagyunk, akiknek ez az álma valóra válhatott, hogy találkozhattunk Vele, hogy láthattuk azt az embert, aki a tudta nélkül, de egy apró része volt életünknek.
Aki úgy érzi, szeretné a régi emlékeit feleleveníteni mindenképpen üljön be a Nevem: Thomas című film vetítésére. Persze ne egy akciódús filmre számítson, ez nem lesz az. De visszakaphatunk egy apró darabot gyermekkorunkból. A mozdulatai nem változtak, a bunyó is maradt a régi és Ő maga is.
A film előtt elmesélte Terence, hogy miként ismerkedett meg Bud-dal. Egy színész eltörte a lábát a forgatás előtt, ezért kellett keresniük egy B tervet Bud Spencer mellé. Ő volt Terence. Egy spanyolországi kis sivatagba kellett mennie forgatni, itt ismerte meg egymást a két legenda. Utána több filmben is együtt játszottak és jó barátokká kovácsolódtak.
Szerintem csodás történet az övék és bizonyítja, hogy az élet mennyire apró véletlenek múlik. Ez a film is erről szól. A véletlen találkozásokról, amik meghatározzák életünket.
A tegnapi budapesti látogatásán pedig a legnagyobb ajándék, amit tőlünk, a közönségétől kaphatott: a hatalmas fülig érő mosoly az arcokon.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: