Miért házasodtál meg? Hűséget fogadtál-e?

Folyamatosan szembesülünk vele, hogy mennyi házasság végződik válással. A KSH adatai alapján az elmúlt 20 évben, évente több, mint 20.000 pár mondja ki: “már nem akarlak”. Persze mielőtt válásra adják a fejüket, még jól megalázzák, becsapják a másikat, hazudnak, mert így könnyebb az elválás. Megtervezünk, finanszírozunk egy esküvőt, majd ráeszmélünk, miután leolvadt a cukormáz, hogy ja, “én nem erre számítottam“.

Vajon mi történik a két vallomás között?

Úgy gondolom, mikor két ember arra vetemedik, hogy összeköti az életét, felelősségteljesen határozzák azt el. Elméletileg senki sem tart fegyvert a házasulandók fejéhez, viszont mikor rosszra fordulnak a dolgok, máris kezdődik az ujjal mutogatás, hogy ki akarta aláírni azt a bizonyos szerződést. Megy a sárdobálás, ahelyett, hogy mindkét fél önmagába nézve mérlegelné, hogy mi volt a saját felelőssége, ami miatt nem működött együtt. Nem a “papír” tehet a sikertelenségről!

De hol van az, hogy felnőtt módjára felelősséget vállalunk tetteinkért?

Tegye fel a kezét, aki emlékszik még arra, mit fogad meg az esküvőjén. Tisztában vagyunk egyáltalán, milyen papírt írunk alá, vagy csak megyünk egy szokás után, amihez hozzátartozik, hogy egy szép fotón meg legyen örökítve a cirádás aláírásunk? Ott és akkor egy törvényes szerződést írunk alá, aminek vannak következményei. A jog nem tudása, pedig nem mentesít alóla. De azt is mondhatnám, hogy nem csupán előnyökkel jár, hanem kötelezettségekkel is az, hogy összekötjük életünket. A törvény gyönyörűen kimondja, hogy “A házastársak a házasélet és a család ügyeiben egyenjogúak; jogaik és kötelezettségeik egyenlők.” Aki csupán a polgári szertartáson vesz részt, hűséget persze nem fogad. Hiába böngészi a kedves érdeklődő, a házasságról szóló jogot a hűség fogalma nincs jelen benne.

Akkor ez azt jelenti, hogy nem is fogadtuk meg, hogy hűségesek leszünk?
Hivatalosan és jogi értelemben nem.

Valójában ígérünk egymásnak valamit is?

Hány pár van, aki leül és tisztázza a saját szabályait és valóban fogadalmat tesz a másiknak? Nem egy előre megírt szövegről beszélek, hanem valós érzelmekről és reális elképzelésekről. Az felnőtt és felelősségteljes lépés lenne, ha leülnénk egymással szemben és őszintén tudnánk beszélni arról, mit is várunk egy házasságtól. Nem a cukormázról beszélek, hogy életünk végéig epekedni fogunk egymás után, és soha meg sem fordul a fejünkben, hogy ránézzünk a szomszéd Julira vagy Pistára. Olyan dolgokról, hogy mit jelent számunkra a hűség, hogyan tudunk valóban társak lenni, ha problémánk adódik, hogyan tudjuk megoldani a konfliktust. De valójában egyetlen dolgot kéne megígérnünk egymásnak, hogy ŐSZINTÉK LESZÜNK. Mivel egyszer elhatároztuk magunkat, hogy együtt kívánjuk tolni azt a bizonyos biciklit, annyi lenne a minimum, hogy a kölcsönös tiszteletből adódóan őszinték vagyunk egymással. Ha hűtlen valaki, vagy hazugságokkal bombázza párját az egy döntés. Nem tehetjük felelőssé a másikat a saját döntésünk miatt: “azért nem szóltam, hogy baj van, mert tudtam kiakadsz rajta“. Ismerős? Pedig ezzel a hozzáállással csak elkerüljük a konfliktust és a szőnyeg alá söpörjük a problémát. Mennyivel másabb lenne, ha oda mernénk állni a társunk elé, és azt mondani: “figyelj, úgy érzem valami nincs rendben”.

A kedvencem, hogy azért házasodnak meg férfiak, hogy akkor kapjanak szexet, amikor csak akarnak, a nők pedig az anyagi biztonság érdekében. Ha ez valamelyik oldalról nem valósul meg, már meg is van a baj.

Ennyire alábecsüljük egymást?

Ha ilyen rideg a világ, akkor itt csak boldogtalan emberek élnek. Ha ennyire kopár és csupasz egy kapcsolat, akkor valóban csak egy gazdasági társulás kell, nem pedig házasság, és abban a pillanatban, hogy kényelmetlenné válik, csak fel kell bontani, osztozkodni, ahogy azt előzetesen megbeszéltük. Akár előzetesen egy üzleti tervvel is elő lehet állni, amiben meghatározzuk, hogy mik a kötelezettségek, mit várunk el a másiktól. Így kevésbé érhet csalódás bárkit is. Pláne, hogy az állati ösztönök működnek, és nem monogámiára lettünk teremtve. Tegyük meg azt a szívességet a párunknak, hogy kegyetlenül őszinték leszünk saját magunkkal és beismerjük, hogy alkalmatlanok vagyunk a hűségre, vagy, hogy csak az anyagi biztonság fontos számunkra stb. Így nem érhetnek csalódások. Változik a világ, változzanak a fogadalmaink is.

Azonban ebben a világban léteznek még emberek, akik hisznek valamiben. A házasságban, abban, hogy hűség, hogy ketten többre megyünk, mint egyedül, hogy létezik valódi társ, hogy boldogságot nem csak vásárolni lehet, hogy létezik a herceg fehér lovon és a hercegnő, aki vár rá, hogy a szerelem nem csak egy illúzió. Lehet, hogy naivitás, ostobaság, igazából mindenki nevezze annak, aminek akarja, de valójában mindenki erre vágyik, csak sajnos a sok hazugság, olyan embereket hozott létre, akik megkeseredtek és azt hiszik, hogy a realitásukkal és azzal, hogy lecsupaszítják a dolgokat, boldogok lehetnek.

Vajon miért akarunk egy emocionális alapokon nyugvó dolgot folyamatosan racionalizálni?

Meg lehet magyarázni mindent, a hormonokkal, pszichológiai alapokkal és valóban, ezek mind igazak. Azonban, ha valaki így gondolkodik, javaslom, egy 4-5 éves gyereknek ne a meséket vetítse le, amikben fontos szerepe van a reménynek, a szerelemben való hitnek, kitartásnak, hanem próbálja kapásból racionálisan megmutatni az életet, hogy már akkor szembesüljön ezzel a zord, kegyetlen világgal. Legalább sokkal hamarabb lesznek befásult, megkeseredett, sebeiket nyalogató emberek, akik képtelenek a boldogságra.

Én lehet, hogy naiv vagyok, hogy gyerekesen gondolkodom, hogy még rengetegszer fogok csalódni a világban, az emberekben, de hiszek a házasságban, a család erejében, abban, hogy van egy igazi társam, akivel folyamatosan változunk és fejlődünk együtt. Nem, egyáltalán nem egyszerű, sőt hatalmas munka van benne, és csak a halálos ágyamon fogom tudni megmondani, hogy igazam volt e. De tudjátok mit? Nem érdekel, mert az út, amin járok, hiába van tele buktatókkal, hiába kényszerít sok esetben feladásra, attól még rengeteg olyan dologgal van kövezve, amitől boldog vagyok és mosolyra kunkorodik a szám és melegséggel tölti el a szívemet. Ha csalódni fogok, biztos lesz olyan, mikor bánni fogok dolgokat, de talpra fogok állni, mert tudom, a remény hal meg utoljára.

u.i.
Ezúton is szeretném megköszönni kivétel nélkül a kommenteket, amelyek az eddigi írásaimra érkeztek. Sokat tanulok belőlük, örülök, hogy nem vagyunk egy véleményen, és értékelem, ha valaki a nézetkülönbségekből adódóan billentyűzetet ragad és megfogalmazza azt. Mindenkinek szép napot kívánok!